Az idegenek által készített - illetve átalakított - építmény, mely helyet ad a királynőnek és alattvalóinak, a tojáskamrának, valamint az elfogott "élelemnek" és gazdatesteknek. A Nostromón pusztító magányos harcos a C fedélzet 4-es szervizkamrájában alakítja ki fészkét, az LV-426 idegenkolóniája az Atmoszféra Processzorban, míg az Aurigán elszabadult bestiák a hajó különféle helyiségeiben. Általánosságban elmondható, hogy a nagy fészkeket mindig egy biztonságos, meleg, párás és gazdatestekhez közeli helyen igyekeznek felépíteni. A járatok egy központi terembe vezetnek, ahol a királynő él és lerakja tojásait. A gazdatesteket egy nevelőteremben, embriókamrában gubózzák be és termékenyítik meg. A bolytól távol kerülő egyed is igyekszik magának fészket kialakítani, ahová áldozatait hurcolja.

Acheron:

Az óriási fészek tudatos, megtervezett munka eredménye. Helyenként nedves és csillogó anyaga megszilárdult gyantára vagy ragasztóra hasonlít. Itt-ott a fény néhány centiméter mélységig áthatol rajta, felfedve a bonyolult belső struktúrát. Másutt az anyag átlátszatlan. A színek közül csak a zöldek és szürkék tompább árnyalatait mutatja, s elvétve akad rajta néhány sötétebb zöld folt. Furcsa kamrák sorakoznak egymás mellett, a félméterestől egészen a tízméternyi átmérőjűig. Valamennyit törékenynek tűnő pántok szövedéke köti össze, ami tüzetesebb vizsgálat után annyira tűnik törékenynek, mint az acélkábel. Alagutak vezetnek a labirintus mélye felé, és különös, kúp alakú gödrök mélyednek a padlóba. Az idegen anyag oly pontosan illeszkedik a meglévő gépekhez, hogy nehéz megmondani, hol kezdődik, és hol a vége az ember alkotta struktúrának. A toldás helyenként szinte másolja az állomás berendezéseit, bár nem lehet megállapítani, vajon céltudatos utánzás, vagy csak vakon végzett másolás. A csillogó szövevény mélyen beborítja a C szintet. Bár a gyantaszerű képződmény az összes rendelkezésre álló helyet elfoglalja, úgy tűnik, az állomás berendezéseiben nem tesz kárt. Azok tovább dolgoznak, alakítják az Acheron levegőjét, mit sem törődve az egész alsó szintet megtöltő heteromorf kamrákkal. Minél mélyebbre hatolunk a környező üvegszerű falak között, annál inkább látszik, hogy nem építették, inkább növesztették vagy kiválasztották az anyagot. A labirintus olyan, mint egy gigantikus szerv vagy csont belseje. De nem emberi szervé, emberi csonté. Bármi is a rendeltetése, összegyűjti a generátor hulladékhőjét. A lecsöpögő víz alkotta tócsákból gőzfelhők szállnak fel, s körös-körül sziszegés hallatszik. A gépezet lélegzetvétele. Egy tágas, kupolaszerű kamrában a környezet egyszeriben megváltozik. Az eddigi sima, ívelt falakat itt durva, egyenetlen felületek váltják fel. A város hulladékából alkotott dombormű ez: bútorokból, kábelekből, szilárd és folyékony elemekből, személyes tárgyakból, szakadt ruhákból, emberi csontokból és koponyákból áll, s mindezt a mindenütt jelenlévő, áttetsző ragasztószerű gyanta tartja össze. Az egész boly egy melegen gőzölgő, acélból, mű- és szerves anyagokból álló dzsungel.

Auriga:

Egy félhomályos terem végében, ahol az árnyékok furcsa módon összesűrűsödnek, valahogy minden más, minden megváltozott. Az erőtlen fény groteszk formákat hoz elő a sötétségből. A padló, a falak, a mennyezet, az egész helyiség átalakult. Átépítették. Tisztán látszik: az idegenek itt jártak, egy ideig ezen a helyen táboroztak, és a saját "ízlésük" szerint átalakították az emberi környezetet. Amit csináltak, egészen különös - teljesen idegen - látványt nyújt. Az egész egy felnyitott és kifordított testüregre hasonlít. A falak elvesztették simaságukat; helyenként bordákhoz hasonló kitüremkedések merednek ki belőlük, melyeket fekete, hártyaszerű anyag kapcsol egymáshoz. Az ocsmány, nyálkás felületű falakon halálos mozdulatlanságba merevedett emberek lógnak. A kitekeredett, furcsa pózokban elhelyezkedő testek úgy tapadnak a fekete, kocsonyás anyagba, mint légy a ragacsos légypapírhoz. Végtagjaikat, törzsüket nyúlós szálak rögzítik a falhoz.
A királynő termét egy hatalmas hulladékgyűjtő tartályban alakították ki alattvalói. Az uralkodó körül annyi harcos van, amennyi biztosan megvédheti. Aztán ott vannak körülötte az emberek is, a szánalmas és puha emberek, akik arra várnak, hogy táplálhassák az újakat, és testükbe fogadhassák a még újabbakat. Az idegenek a terem lejtős fenekén hevernek, leginkább a mocsárban hasaló alligátorokra emlékeztetve. Csakhogy az ő "mocsaruk" emberi vérből, ürülékből, testrészekből és saját mocskukból áll. A királynő teste félig-meddig alámerül a padlón összegyűlt vér- és mocsoktóban. A bestia valószínűleg a tartály egyik sekélyebb részén helyezkedett el, vagy a dolgozói által szőtt nyálkaháló tartja testét a mély fenék fölött. Az undorító anyagban mozgó lények feladata a királynő táplálása és ellátása, ügyet sem vetnek a tartály falához ragasztott emberi testekre.



"A kis fénykör az eleven poklot világította meg előtte. Call először azt hitte, egy feneketlen kígyóverembe bámul, egy viperafészekbe, de aztán rájött, hogy minden, ami a szeme előtt van, valamennyi feketén csillogó részlet hozzájuk tartozik. Az idegenekhez. Rengetegen voltak, mind együtt, egy rakáson. Egymás oldalához, hátához tapadtak. A tömeg egyetlen gigantikus, farkakból, karokból, lábakból és hosszúkás koponyákból álló masszára hasonlított. Mindegyik mozgott, kígyóként vonaglott, mintha megriadtak volna a lámpa erőtlen fényétől."
(A. C. Crispin & Kathleen O'Malley: Feltámad a halál